Számomra ez a történelem. Akkor már 26 éves voltam. Már régóta szerettem volna gyermeket, de csak egy nős férfitól lehetett volna. Szerettem őt. De a hite nem engedte, hogy velem maradjon, és elváljon a feleségétől. Így hát teherbe estem, a szerelmem támogatott. És a családomban mindenki támogatott, kivéve apámat.
Számára szégyen volt gyermeket vállalni, nőtlennek lenni. Amikor megszültem, a lányom fekete hajú, göndör hajú, szürke szemű volt – egy lány, aki egyáltalán nem hasonlított a családomra. Mindannyian szerettük őt, kivéve apámat, aki még csak nem is látta az unokáját. Nem jöttem vele a szüleimhez, mert nem voltam szívesen látott vendég.
Anyám folyton kérlelt, hogy jöjjek, de tudtam, hogy csak ő vár otthon. Sajnáltam a lányomat, hogy születése óta nélkülözte a nagyapja figyelmét. Nekem is van egy bátyám, és ő nagyon szeret engem, és a lányomat is szereti.
Amikor a lányom kétéves lett, a bátyám úgy döntött, hogy férjhez megy. Meghívtak minket az esküvőre, de én nem akartam elmenni a legvégsőkig, nem akartam elrontani a bátyám ünnepét. Tudtam, hogy mi lesz a vége, sejtettem, hogy apám ellene lesz, nem akar majd látni engem és a nem kívánt gyermekemet.A bátyám, anyám és leendő sógornőm rábeszélése után úgy döntöttem, hogy elmegyek. Sok gyerek volt az esküvőn, és a lányom kitűnt közülük,nem azért, mert szép volt, nem, egyszerűen csak ő volt a legsötétebb. Mindig is a szemem előtt volt.
Tudtam és tudom, hogy apám nagyon szereti a gyerekeket, de erre nem számítottam: amikor megfordultam, észrevettem apámat a gyerekkel. A lányom apám karjában ült.
Ölelkeztek és beszélgettek valamiről. Az egész este így telt el, nem szóltam közbe. Az este végén apám odajött hozzám, megöleltük egymást, apám bocsánatot kért és megkért, hogy menjek haza az unokájával. A vendégek tudtak a konfliktusunkról, mindenki suttogott egymásnak. De engem nem érdekelt: megbocsátottam apámnak, és most már a lányomnak is volt nagyapja. Hát nem boldogság ez?
