A férjemmel egy udvarban nőttünk fel, majdnem egyidősek vagyunk. Mindig együtt voltunk, én az iskolát végeztem, ő pedig a katonaságnál volt, sőt, úgy döntöttünk, hogy ugyanarra az egyetemre megyünk.
Végül összeházasodtunk, és 29 évesen megszületett a fiunk. Most 3 hónapos. Minden rendben van, és a kapcsolatunk varázslatos, én szeretem őt, ő pedig minket. Minden rendben lenne, ha nem lenne az anyósom és a sógornőm.
Ők nem adnak nyugodt életet, az egész terhességemet, ezért hagyták rám a gyereküket. Az anyukájának el kell mennie a strandra, vagy a boltba, vagy a barátaival, az anyósa pedig mindig a dácsán van.
Amikor szültem, nem volt időm, a gyerekem nyugtalan, nem sír sokat, nem csendes. És a rokonaim sem nyugodtak meg a gyerekükkel, nem értik a visszautasításokat, a férjem pedig mondta nekik, hogy nehéz nekem kettővel, de nem érdekli őket. Úgy jönnek hozzám, hogy nem hívnak fel, mondván, hogy „csak öt percig leszünk.” Ennek következtében egész nap távol maradnak. Nemrég az anyósom elment a dácsára, a sógornőm pedig a tengerpartra nyaralni. Kire hagyják majd a gyereküket? Elszaladt, és a konyhában hagyta, amíg én szoptattam a fiamat.
Elmentem a vasútállomásra, és elhoztam neki az unokámat. Micsoda botrány volt otthon… -Vigyázni kell a gyerekre! Ki másra hagyhatnám? Nem vihetem magammal a dácsára, esik az eső, kicsi, beteg lesz. -Van anyja és nagyanyja, én idegen vagyok neked, nem tartozom neked semmivel.
-Hogy merészeled! Te semmit sem értesz! Te magad is megnősültél, a lányom pedig egyedül van. Fiatal még, meg kell teremtenie az életét. – „Hát, hadd alakítsa ki a saját életét a gyerekével. Mi közöm nekem ehhez? Hát ez az, a tetteimmel az anyósom első számú ellenségévé váltam. És mit gondolsz, felesleges volt a gyereket kivinni a vasútállomásra, hogy meglátogassa a nagymamáját?
