Mindig is büszke voltam arra, hogy egy csodálatos fiút szültem és neveltem fel. Három évvel ezelőtt azonban egy szörnyű tragédia történt a családunkban, ami miatt megkérdőjeleződött bennem, hogy valóban jó és kedves embert neveltem-e fel. A menyem meghalt szülés közben. Az unokám anya nélkül maradt.
A fiam olyan nehezen viselte szerelme elvesztését, hogy nem akarja látni a fiát. A feleségem szülei is elhagyták a gyermeket. De én nem tudtam. Magamhoz vettem őt közel magamhoz. Nem tudom, hogy pótolni tudom-e a szüleit. De megpróbálok mindent megtenni. A fiam még velem szemben is rideg lett. Nem tudja megbocsátani, hogy elvettem a gyereket.
Látva a fiam viselkedését, kétlem, hogy képes leszek-e jó, érzékeny, kedves, szelíd embert nevelni az unokámból. Úgy gondolja, hogy elárultam őt azzal, hogy elvettem a gyermeket. Lehet, hogy valamiben igaza van. Talán nem kellett volna elvennem tőle. Talán anyaként támogatnom kellett volna a fiamat, bármit is tett. De ránézek erre az ártatlan teremtményre, és rájövök, hogy nem tehettem volna másként.
De hogyan adhatnám ezt a csodát egy árvaháznak? Mi vár rá ott? Mi fog történni, ha felnő? Mi lesz a sorsa? Ezek a kérdések gyötörtek; mintha választás előtt álltam volna: vagy a fiam, vagy a lelkiismeretem.És én a másodikat választottam. Nem tudom, hogy a Mindenható elfogadja-e a választásomat, vagy elítéli. Alig tudok gondoskodni az unokámról. Már nem vagyok olyan fiatal, mint amikor a fiamat neveltem. A barátaim felajánlják, hogy segítenek, ha szükségem van rá. De én mindent magam próbálok megcsinálni.
Az unokám nyugodt és engedelmes fiú. Legalább ebben szerencsés vagyok. Remélem, hogy sikerülni fog. És hogy jól lesz.
