A történet nagymamám fiatalkorából való. Akkoriban egy faluban élt. Akkoriban férjnél volt, és volt egy kisfia. A falu kicsi volt. A nagymamám szomszédai két nővér volt. Az egyik két évvel idősebb volt a másiknál. Az idősebbet Hana-nak hívták, a fiatalabbat pedig Uliana-nak. Mindkét lány gyönyörű volt, a fiúk hol az egyik, hol a másik után futottak. De történt egy érdekes dolog: a nővérek ugyanabba a fiúba szerettek bele. És maga a vőlegény is az idősebb Annát szerette.
Gondoskodni kezdett róla, táncba vitte, és hazakísérte onnan. Az éjszakákat együtt töltötték a csillagok nézegetésével. Mindent összevetve, szerették egymást. Eltelt egy kis idő, és elkezdtek beszélgetni a házasságról. A szüleik pedig egyáltalán nem ellenezték a házasságot, így elkezdtek készülődni rá. Az ünnepség időpontját őszre – október végére – tűzték ki. Ekkorra Ulja már nem tudott belenyugodni az esküvőbe. Nagyon szerette Pjotrt, így hívták a nővére, Anna vőlegényét, és nagyon nem akarta, hogy megtörténjen az esküvőjük. Közeledett az esküvő napja.
Uliana bátorságot vett, elment Péterhez, és mindent elmondott neki. Elmondta neki, mennyire szereti őt, és könyörgött neki, hogy ne vegye feleségül a húgát. Megesküdött, hogy élete végéig azt teszi, amit a férfi akar, és az utolsó napig szeretni fogja. A férfi meghallgatta Uliát és elmondta neki, hogy szereti Annát és megkérte Uliát, hogy nyugodjon meg.
Azt mondta, hogy még fiatal, és hogy talál majd egy méltó kérőt, aki a karjaiban hordozza. Péter megígérte, hogy ez a beszélgetés köztük marad. Ez nem könnyítette meg Uliana helyzetét; egész éjjel sírt. Aztán eljött az esküvő napja. A menyasszony gyönyörű volt, a vőlegénye, Péter elegáns és bátor, és mindenki boldog volt körülötte; az esküvő csodálatos volt. Sokan voltak, mindenki körbejárt, és az ifjú pár egészségére ivott. Még a szomszédos falvakból is jöttek emberek. Csak Ulia ült és keservesen sírt. Péter látta az állapotát, és megértette, miért van így. Az összes vendég azt hitte, hogy azért volt ilyen zaklatott, mert az idősebb nővére messze fog élni tőle. Az esküvőnek vége lett, és mindenki hazament.A menyasszony és a vőlegény hazament! Megélték az esküvőjük első éjszakáját.
Közben Ulia az ablakból kémlelni kezdte az ifjú párt. Látta, hogy Péter megcsókolja Annát és megöleli. Dühös lett, és halkan suttogni kezdett: „Átkozlak titeket, ifjú házasok! Ne éljetek sokáig együtt, haljon meg a férjed, ne legyen boldogság ebben a családban. Gyermekeitek szülessenek betegen, és szüleitek ne kapjanak boldogságot az unokáiktól!” Ilyen szörnyű szavakat mondott, és elment.
Eltelt mintegy 45 év. Nagymamám fiatalon a férjével és két gyermekével a városba költözött. De néha meglátogatta azt a falusi temetőt, ahol a rokonai vannak eltemetve. Gondozza a sírjaikat, és csak emlékezik. És most úgy döntött, hogy elmegy abba a temetőbe. Lát egy magányos öregasszonyt ülni egy sír mellett. És a nagymamám felismerte, hogy ez az öregasszony Uliana.
Elkezdtek beszélgetni vele. Uliana felismerte a nagymamáját. Elkezdtek beszélgetni a nagymamám életéről és a nővére, Uliana életéről. „Az életem rémálommá változott” – mondta Uliana. A nővérem esküvőjén átkot kívántam az új családjára, és minden ellenem fordult.
Anna élete csodálatos. De találkoztam egy jóképű férfival. Az életünk nem rendeződött rögtön. Három gyermekünk született. A legidősebb fiú megfulladt, a középső fiú ötéves korában betegségben meghalt, a legkisebbről pedig én gondoskodtam, ahogy tudtam. A férjemet elütötte egy gép a munkahelyén, és meghalt. A legkisebbet pedig egyedül kellett felnevelnem. Nehéz volt a férjem nélkül, de megbirkóztam vele.
És tudod mit? Egy bunkó lett belőle. Büntetett előéletű. A nyakamban liheg. Keményen megütött. Pénzt akar inni.” „Igen, Isten megbüntetett téged a húgodról mondott szörnyű szavaidért” – mondta a nagyanyám. Ez már nem ugyanaz, mint húsz évvel ezelőtt. Apád húsvétkor templomba jár. Gyere – könyörögtem a férjemnek. De ő hajthatatlan volt: „Apám azt csinál, amit akar, de én nem járok templomba. Az nem az én hitem. Ki, kérem, látta már Istent? Én sem láttam őt. De mindenki azt mondja… és nem hallasz sok mindent rólad és rólam?
Én csak abban hiszek, amit a saját szememmel látok és hallok. Semmi másban nem hiszek…” – fenyítettem magam. Miközben átkozódtam a fiatalembereket, az ágyon fekve néztem őket, és észrevettem, hogy egy nagy tükör van a szobában. Láttam benne a tükörképemet. És tudod, mit suttogtam magamnak abban a pillanatban? Azt, hogy Hannah fia meg fogja ölni őt. Kiderült, hogy a tükör visszatükröződött rám az átok. Így hát nem volt sok időm hátra. A fiam hamarosan ki akart vinni a világból! E szavak után Uliana könnyes szemmel hagyta el a temetőt. Tehát kiderült, hogy soha ne kívánj senkinek rosszat, az bumerángként tér vissza!
