Két évvel ezelőtt Vadimnak mindene megvolt: család, feleség, jövőtervek, remények… Semmi más. És lehetetlen együtt élni a veszteség fájdalmával. Ha vissza lehetne hozni azt a szerencsétlen napot, mindent megtett volna, hogy ez ne történjen meg. Bárcsak…
Vadim két év után először sietett be az üres ház nyomasztó csendjébe. Most végre megbosszulhatja felesége halálát. Meg akart állni, hogy vodkát vegyen, de meggondolta magát. Eljött a bosszú órája. A fejének tisztának kellett maradnia. Vadim korán lefeküdt, és meglepően gyorsan elaludt. Két órával később azonban dobogó szívvel, levegő után kapkodva ébredt. Gyakran álmodott Tomáról, ahogy most is, a lány lélegzetvételét a közelében. Hallgatózott, remélve, hogy kinyitja a szemét, és a lányt látja maga mellett. De nem. A párna nem volt tompa. Megint aludt.
Vadim végigsimított a tenyerével a lepedőn. Az azonnal meleg lett a keze alatt, és csalóka érzést keltett, hogy a felesége egy pillanattal azelőtt feküdt mellette, hogy felébredt volna. Az álom nem jött többé. Feküdt és a plafont bámulta, fehéren a sötétben. Eszébe jutott. Két év várakozás a bosszúra, a vágyakozásra. Az ellenség visszatért. Vadim ezt biztosan tudta.
Azon a szerencsétlen napon Toma korábban kivett egy szabadnapot. Útban volt a terhesgondozóba, ahol ultrahangvizsgálatot végeztek. Elkésett. Már nem bízott a terhességi tesztekben. Annyi éven át próbálkoztak, reménykedtek, nagyon szerettek volna gyermeket.
Toma a járda szélén állt. Az út túloldalán zöld ember világított, és ő volt az első, aki a zebrára lépett. Nem vette észre, hogy egy autó száguld feléje, sietve igyekezett a gyalogosok áradata elé kerülni az átkelőn. Elhaladt volna mellette, ha nem jön az út túloldaláról a kerékpáros. Az ütközés küszöbön állt volna. De a sofőr jobbra pörgette a kormányt, és a kocsit beleküldte Tomába. A nő a helyszínen meghalt.
A sofőr két évet kapott. Toma pedig eltűnt. A kerékpáros zúzódásokat szenvedett az eséstől. Az orvosok szerint Toma nem volt terhes.
Az ellenség visszatért, a feleségével és a fiával él. Vadimnak nincs senkije, semmije, nincs reménye. Már régen elhatározta, hogy megöli az ellenségét. Csak úgy lelövi, a motor minden erejét beleadva a csapásba. Hagyja, hogy a családja átélje azt, amin ő keresztülment. Vadim elhatározta, hogy nem fog elbújni, nem fog elmenekülni. Még akkor sem, ha ő maga meghal. Két éve halt meg a feleségével együtt. Az életet nem lehet bosszúra várónak nevezni.
Vadim néha elutazott arra a keresztútra, ahol Toma meghalt. Virágot vett, és a járda szélére tette. A járókelők megértették, elhaladtak mellette. Vadim ott állt, és megpróbálta elképzelni, mit gondolhatott Toma élete utolsó másodpercében. Valószínűleg abban reménykedett, hogy ezúttal örömteli híreket fog hallani. Az utolsó lélegzetvételét veszi, és a zebrára lép…Elutazott a sírhoz, elment a templomba, de sehol sem kapott enyhülést. Csak akkor lehetett szabad, ha megbosszulja ellenségét.
A kialvatlanságba belefáradva Vadim felkelt, lezuhanyozott és alaposan megborotválkozott. Lassan megevett egy szendvicset és teát, közben a foltot nézte a falon. Toma azt tervezte, hogy újraragasztja a tapétát. Vadim nem tette. A folt Toma emlékeinek része volt. Felvett egy tiszta inget. Amikor távozott, még egyszer utoljára megnézte a szobát. Visszajönne-e még?
Eleinte csak sodródott a városban, hogy elüsse az időt. Még túl korán. Az ellensége még mindig tiszta lepedőn heverészett a felesége mellett. Vagy már felkelt, nyújtózkodott, kiment a fürdőszobába, és megvakarta a lábát, közvetlenül a nadrágja alatt. Pisilt egyet, ásítozva. Aztán lezuhanyozott. A felesége már elkészítette a reggelit. Kijött a fürdőszobából, tusfürdőszagúan, megcsókolta a feleségét, és leült a fiával szemben az asztalhoz… „Elég”, szidta magát Vadim. – Túl jól néz ki az ellenség. A felesége gyilkosa nem lehet ilyen jó.”
Vadim most azt képzelte, hogy az ellenség előző este sokat ivott, bepótolva két évnyi elvesztegetett időt. Reggel erős fejfájással és kínzó szomjúsággal kelt fel. Egy marék vizet vágott az arcába, és ivott a csapból, ahogy azt a börtönben megszokta. Nem borotválkoztam meg. Így, rövidnadrágban és pólóban ült le az asztalhoz… „Most már minden rendben van. Így kell lennie egy ellenségnek. Nem kell őt sajnálni.”
Vadim megfordult az autóval, és az ellenség házához hajtott. Az udvaron úgy parkolt le a kocsival, hogy lássa a bejáratot. Két gyerek játszott a játszótéren. Vadim felkészült a várakozásra. Előbb-utóbb az ellenség ki fog jönni a házból. Egyedül vagy a családjával – nem számított. Ma nem, így a bosszú legközelebb utoléri.
Április utolsó napjai voltak. A bokrokon és a fákon, különösen az udvar napos oldalán, fiatal levelek hajtottak ki. Az aszfalt még nem száradt meg az éjszakai eső után. Az égbolt felhős. Hűvös van.
Hirtelen egy hat év körüli fiú lépett ki az ajtóból. A játszótérre szaladt a többi gyerekhez, de meglátta Vadim terepjáróját, és lassan odalépett hozzá. „Lehet, hogy ez a fiú az ellenség fia? Talán.” Vadim letekerte az ablakot.
– ‘Mit akarsz, fiú?
– Semmit. – A fiú sunyin nézett Vadimra, nem ijedt meg, nem futott el. – Apámnak is volt autója. Nem olyan menő, mint a tiéd.
– Hová tűnt? Eladta? – Vadim örült, hogy ilyen könnyen megtudhatta az ellenségét.
– Igen, az. Egy balesetben összetörtem, és még nem vettem újat.
Vadim a fiút nézte, próbált hasonlóságot találni az ellenséggel. Nem sikerült neki. Valószínűleg úgy néz ki, mint az anyja. Vadim nem emlékezett rá. De az ellenség arcára jól emlékezett. Ritka esőcseppek hullottak a terepjáró szélvédőjére.
– Nem akarsz beülni a kocsiba? Szállj be, különben elázol. – Vadim előrehajolt, és kinyitotta az utasoldali ajtót.
A fiú egy pillanatra elgondolkodott. De az eső egyre jobban esett. Bemászott a magas ülésbe, becsapta az ajtót. Az eső hangja szinte alig hallatszott az utastérben. A fiú égő szemmel nézte a vörösre világított műszerfalat.
– És a fűtött ülések? Valószínűleg sok benzint fogyaszt? – kérdezte a fiú éretten.
Vadim készségesen válaszolt minden kérdésére. Úgy gondolta, veszélyes az udvar közepén állni, még egy fiúval is.
– Elmegyünk kocsikázni? Úgyis esik az eső.
A fiú gyanakodva szemlélte Vadimot.
– Hát, ha nem akarsz, akkor csak ülünk – mondta hangosan Vadim.
És azt gondolta magában: „Rettenthetetlen, okos fiú”.
– Anyu majd szidni fogja. Én megértem.
A fiú ismét Vadimra nézett.
– Nem fog velem törődni. Nem sokáig.
Vadim kihajtott az udvarról, és azon tűnődött, vajon látta-e valaki. A gyerekek nem számítanak. Nem tudnák az autó márkáját, nem emlékeznének a rendszámra.
Valakinek a szavai jutottak eszébe, hogy a legjobb bosszú az elkövető számára, ha megöli azt, akit szeret. A döntés hirtelen, magától jött.
– Hogy hívják?
– Vadik – felelte a fiú lelkesen.
– Tényleg? Kiderült, hogy névrokonok vagyunk. Engem is Vadimnak hívnak.
„Természetesen nem öllek meg. Nem tehetem. Nem a fiú tehet róla. Az ellenség egy dolog, egy kisfiú egy másik, még ha az ellenségem fia is. Csak elkergetem messzire, és otthagyom. Nem fog kijutni. Hadd keresse a fiát, hadd szenvedjen.
Gondolataiból Vadik hangja zökkentette ki.
– Mi az? – szakította félbe Vadim.
– Azt mondtam, hogy nem apa ütötte meg azt a nőt. Anya vezette a kocsit. Apa ült mellette.
– Milyen nővel? – Vadim hátán végigfutott a hideg.
„Az én Tomámat nem az ellenség ütötte el, hanem a felesége?” Vadim észre sem vette, hogy hangosan kimondta.
– ‘Igen. Apa vállalta a felelősséget. Anya nem bírta volna ki a börtönben. Beteg. Gyakran van kórházban.
– Honnan tudod?
– Nem vagyok gyerek. Hallottam a szüleim suttogását. Anya maga mondta.
Vadim forrónak érezte magát. Nedves tenyere erősen markolta a kormánykereket.
– Miért mondtad ezt nekem? Mi van, ha elmegyek és panaszt teszek a rendőrségen?
Vadik rápillantott.
– Apa már leült a büntetését. Lehet kétszer is börtönbe kerülni ugyanazért a bűncselekményért?
– Nem hiszem, hogy lehet. Én is ezt mondtam. – Vadim erőltetetten mosolygott.
Nem vette észre, hogyan hajtott ki a városból. Vadik feszülten, tágra nyílt szemmel bámult maga elé. A nedves aszfalt fehér, egyenletes vonalakkal rajzolódott, szalagszerűen feküdt a kerekek alatt.
– Hová megyünk? – Kérdezte Vadik.
Vadim félelmet vélt hallani a fiú hangjában.
– Elgondolkodott. – Vadim lelassított az út szélén, lehúzta az ablakot, arcát a friss, párás levegőbe dugta. Az elhaladó autók zaja egyre jobban hallatszott.
– Jól vagy? – A fiú hangjában most már aggodalmat hallott, és a tekintete olyan megértő volt, hogy Vadim ismét forróságot érzett.
„Tényleg megérti? Érzi? A gyerekeket és az állatokat nem lehet becsapni. Mit csinálok?” Vadim megfordította a kocsit, és visszahajtott a városba.
„Tomát nem lehet visszahozni. Nem az ellenség lőtte le. Magára vette a felesége bűnösségét. Leülte a büntetését. Most kin álljak bosszút? Rajta? Megbüntette magát. Már nem sokáig fog élni. Mit mondott Vadik? Csak egy veséje van, és az már nem működik. Mi a baj velem? Úgy döntöttem, hogy bosszút állok egy ártatlan gyereken…”.
– Kivel voltál, amikor anya kórházban volt?
– A nagymamámmal. Ő az egyetlen, akinek szívbetegsége van. Ő nem szereti anyát.
Vadim a feléje futó nedves aszfaltcsíkot nézte. Az eső elállt.
– Hány éves vagy?
– Hét. Szeptemberben kezdem az iskolát. Vannak gyerekeid?
Vadim megborzongott. Hogyan mondja meg a fiúnak, hogy ő tényleg fiút szeretne.
Egy olyan okos fiút, mint ő. De az anyja megölte Tomát… Arra gondolt, hogy a szülei mostanra már valószínűleg hiányolhatták a fiukat, az udvaron szaladgáltak, keresték, talán hívták a rendőrséget.
– Itt vagyunk – mondta Vadim.
Behajtottak az udvarra. A gyerekek a házaikban bújtak el az eső elől. Senki sem rohangált hisztérikusan és sírva az udvaron. Vadik kinyitotta az ajtót.
– És kihez jöttél?
Vadim nem értette azonnal, mit kérdezett Vadik.
– Micsoda? Á… a barátaimhoz jöttem. De ők nem voltak otthon.
Vadik felugrott a járdára.
– Eljössz még egyszer?
– Majd meglátjuk. Ha igen, akkor velem jössz? Nekem nincs fiam. Vagy lányom. Senki más. – Nem mondott semmit. – Ha apád úgy dönt, hogy vesz egy új autót, ez egy jó autó. Hadd vegye meg. Nem fogja megbánni.
– Köszönöm. Köszönöm. Viszontlátásra. – A csengő hang egybeolvadt az ajtó becsapódásának hangjával.
– Viszontlátásra – mondta Vadim csak az ajkával, és elmosolyodott.
Vadik megállt a bejáratnál, és körülnézett. Vadim felemelte a kezét. Kihajtott az udvarról, a legközelebbi boltban vett egy üveg vodkát. A folyóparton leült a fiatal, nedves fűre. Egyenesen a nyakából ivott. A gyomra égett a tűzben. Hátradőlt, és az eget bámulta. A felhők szétváltak, kék eget tárva elé.
– Hé, bácsi, nem fázol meg? – Egy rekedt hang szólalt meg.
Vadim kinyitotta a szemét. Két tinédzser állt fölötte. Tehát elaludt. Felpattant, és a kocsihoz ment.
– Hé, bácsi, kaphatnánk egy kis vodkát? – kiáltotta az egyik kamasz.
– Még túl korán van ahhoz, hogy igyál. – Vadim visszatért, és felkapott a földről egy majdnem teli üveget.
Mögötte egy káromkodás hallatszott. Vadim nem nézett hátra.
Beült a kocsijába, és hazahajtott. Két év óta először érezte magát szabadnak.
– Jézusom, majdnem elrontotta a dolgokat. Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Bárcsak nekem is ilyen fiam lenne… – suttogta, miközben az előtte lévő út elmosódott a könnyeitől.
„A bosszú az, ha valakiért élsz, akit gyűlölsz. Amikor bosszút állsz, tulajdonképpen az egyetlen életedet egy másikra költöd, ráadásul egy ellenségre. Még akkor is veszítesz, ha nyersz!”
