EGY SZILVESZTERI ALKALOM. Olának nem volt kedve hazamenni. A december harmincegyedikei munkanap rövid volt, minden kolléganője elszaladt a gyerekeihez, férjeihez és olivérjeihez. Vidáman, sugárzóan, izgatottan, hatalmas zacskó mandarinnal és egy üveg pezsgővel – mindegyiküknek ajándékba kapta Nyikolaj Iljicset.
És otthon senki sem várta Olját. És nem volt senkije, akinek olivierit készíthetett volna. Ránézett az asztalán lévő átlátszó zacskóban lévő mandarinhalomra, és felsóhajtott.
Nem, semmiképpen sem akart hazamenni. Olja a jelentéssel foglalatoskodott. Egy idő után belépett az irodába a kifulladt, sapkát és báránybőrkabátot viselő Nyikolaj Iljics – az egyetlen férfi a csapatukban és egyben a főnökük.
– Ó, miért vagy itt egyedül? És elfelejtettem egy ajándékot a feleségemnek, el tudod képzelni? – fakadt ki, és eltűnt az irodájában.
Öt perc múlva újra megjelent.
– Miért vagy egyedül, kérdem én? Miért nem mész haza?
– Egyedül vagyok otthon, Nyikolaj Iljics.
A főnök, aki éppen a feleségéhez rohant volna, hirtelen megdermedt a küszöbön, majd Oli íróasztalához lépett, és leült mellé. Néhány másodpercig nagyon komolyan nézte a nőt.
– Szóval. Olga, hagyd abba! Szilveszter van. Miért nézel így rám? Ünnep van, jól kéne éreznünk magunkat. Ezzel az arccal sokáig egyedül leszel. Egy nőnek mosolyognia kell! Ugyan, ugyan, hagyd már abba – ismételte Nyikolaj Iljics, és Oli papírjait babrálta, kihúzta őket a keze alól, és egy kupacba gyűjtötte őket -, én elengedtem őket, látod, és ő azt csinált, amit akart.
– Nyikolaj Iljics, ne aggódjon. Most már hazamegyek. Te menj, menj a feleségedhez. Majd én magam takarítok, és bezárom az irodát.
– Biztos vagy benne? – Nyikolaj Iljics gyanakodva kérdezte.
– Természetesen!
– Hát akkor én megyek is. Boldog új évet kívánok!
Olja ismét felsóhajtott. Valóban ostobaság volt az irodában ragadni. Mennem kell.
„Rendeljek pizzát? – gondolta: „Vajon nyitva vannak-e még most a pizzériák?”.
Az első számon egyáltalán nem vette fel a telefont. Olja tárcsázott egy másikat, ott a lány vidám hangon közölte, hogy ma már csak tizennyolcig vannak, és boldog új évet kívánt Oljának. Olja az órájára nézett – tizennyolc nulla öt. Még egy számot tárcsázott, azt hitte, hogy ez az utolsó. Meglepő módon a rendelését elfogadták. Olya összeszedte a papírokat, felöltözött, felkapott néhány mandarint és pezsgőt, és elhagyta az irodát.
Azonnal elállt a lélegzete – olyan kellemes volt odakint. A téli levegő kissé lehűtötte az arcát, és a hó kellemesen ropogott a lába alatt. A lámpások teljes erővel világítottak, és mindenütt színes fények villogtak. Az emberek táskákkal és dobozokkal megrakodva siettek haza. A boltok még nyitva voltak, és azok, akik szerettek mindent az utolsó pillanatra halasztani, ajándékokat válogattak. Olja érezte, hogy lassan átjárja őt ez a nyüzsgő ünnepi hangulat.
„Mi a fene vagyok én!” – Szemrehányást tett magának, és határozottan belépett az előtte nyíló szupermarket ajtaján.
És hamarosan már a konyhában válogatta a bevásárlásokat.
„Remélem, a krumpli még időben megfő”.
Olja bekapcsolta a tévét, felakasztotta az ablakra az imént vásárolt füzért, bedugta a dugót a konnektorba. Egy vidám, sokszínű kígyó futott végig a kereten, és kacsintott. Olja egy rövid táncmozdulatot tett a kezét felemelve, és elment, hogy előkészítse az újévi lakomát.
„Miért? A kedvencemért!”
Miközben az erkélyen hűlt a krumpli olivier számára, az asztalon megjelentek a szendvicsek kaviárral és a kedvenc vörös halával. A szupermarketben vásárolt húscsemegék vékonyan felszeletelve egy hatalmas lapos tálra kerültek, és szépen elrendezve göndör salátalevelekre. Egy tányérnyi sajtkocka. Ananász. Egy tál mandarin Nyikolaj Iljicsből.
Fél óra múlva elkészült az olívabogyó, és a csirkecombok szépen nyársra húzódtak a rostélyon. Olja odagurított egy dohányzóasztalt a kanapéhoz, letakarta egy nagy, áttört szalvétával, és elkezdte hordani a tányérokat az ételekkel. Letett egy poharat és egy gyümölcsleves poharat, kést és villát tett a tányér mellé. Pár lépést hátrált, és kritikusan szemlélte az eredményt, mintha a vendégek kedvéért próbálgatná.
Huszonhárom harminckor éppen a pezsgőt akarta kinyitni, amikor hirtelen megszólalt a kaputelefon.
– Rendeltél pizzát? – jött az energikus férfihang.
„Ó, te jó ég! Teljesen elfelejtettem!”
– Hát persze! Gyere fel – válaszolta Olja, és megnyomta a gombot.
– Jöjjön be! Mennyivel tartozom neked? – kérdezte egy jóképű fiatalembert, kezében egy lapos, négyszögletes dobozzal.
– Egyáltalán nem. Vegye úgy, hogy ajándékba kapja.
Kedves, őszinte mosolya volt.
– De én nem tehetem. Később még felszámolják.
– Nem fogják. Biztosíthatlak róla. Ez a kártérítés a késői szállításért. Vegye már el a pizzáját.
Olga rájött, hogy még mindig a kezében van az üveg pezsgő, amit még nem nyitott ki.
– Tartsa a pezsgőt – kérte, miközben átadta az üveget a férfinak, és egyszerre elvette a pizzás dobozt -, én csak kiviszem a pizzát a konyhába.
– Nem úgy nézel ki, mint egy futár – mondta Olja, amikor visszatért.
– Nem vagyok futár – válaszolta mosolyogva a férfi -, én vagyok a pizzéria tulajdonosa. Csak az a helyzet, hogy minden alkalmazottamat korán elengedtem. Hát… Szilveszter van. És nekik családjuk van. És akkor láttam, hogy a rendelése nem teljesült az adatbázisban. Ezért úgy döntöttem, hogy én magam szállítom ki. Úgysem vár rám senki, ellentétben a pizzával. De eltartott egy darabig, mire odaértem.
– Még tíz perc volt hátra! – Olja felkiáltott: – Nyisd ki a pezsgőt! Miért kapaszkodsz bele, az elmúlásra kell inni!
– Ó, semmi gond! Vannak poharaid?
Miközben Olja a poharakat kereste, hangos taps hallatszott.
– A távozóra!
– A távozóra!
Összekoccantak a poharakkal, és egy kortyban kiitták a buborékos italt.
– Ó, mit tettünk!
– Mi a baj? – A férfi megrémült.
– Hát persze! Pezsgőt ittatok! De hát te vezetsz!
– Így van – mosolygott ismét szélesen a férfi.
– Hogy fogsz most vezetni?
– Nem tudsz vezetni.
– És taxit hívni sem lehet.
– Hát persze. Irreális – ismételte meg a férfi vidáman.
– Tudod mit? Gyorsan vedd le a cipődet, és gyere be, különben a folyosón ünnepeljük az újévet!
– Hű, de hangulatos itt!
– Siess, az elnök már végzett!
– Nos, boldog új évet… ööö…
– Olja – mondta Olja.
– Boldog új évet, Olja! Én pedig Oleg vagyok.
– Boldog új évet, Oleg! Kóstold meg az olivért, én magam készítettem. De csak egy készülékem van. Majd én elhozom neked. Bár egyenesen a salátástálból egyél – mondta megállás nélkül Olja, és valamiért nagyon boldog volt.
Kedvelte Oleg, tetszett neki, hogy ilyen könnyű és egyszerű vele.
– Mmm, a salátástálból még finomabb. Olga, van nálad fekete kenyér? Úgy megéheztem, mintha nem is tudnám, mire.
– Hát persze, hogy van!
Amikor Olga visszajött a kenyérrel, Oleg mindkét kezében egy-egy rágcsált csirkecomb volt.
– Bocsánat, nem tudtam ellenállni – mondta teli szájjal -, nagyon finom. Olja, és te tudsz főzni!
– Hogy én mennyire örülök, Oleg! Azt hittem, minden kárba vész. Látod, mennyit főztem. Egyedül soha nem tudtam volna megenni.
– Hogyhogy egyedül? Segítek neked!
– Siess és segíts!
Olja is éhesnek érezte magát.
Olivért ettek, egyenesen a salátástálból kanalazva, közben pezsgőt ittak, újévi műsort néztek, és vidáman beszélgettek mindenféléről.
– Azt hiszem, az összes pezsgőt megittuk!
– Van még egy kevés a kocsiban, mindjárt hozom!
– Ööö, nem. Veled megyek!
– Csodálatos a levegő – mondta Olja, és széttárta a karját.
Oleg kocsija előtt álltak. Itt-ott tűzijátékok villogtak és csattogtak.
– Tudod mit, Olja? Gyere hozzám feleségül! Persze nem most. Egy év múlva! Jobban meg kellene ismerned engem.
– Remélem, csak viccelsz.
– Ne is reméld!
– Akkor megígérem, hogy átgondolom.
– Addig is, folytathatjuk az ünneplést?
Olja boldogan bólintott, Oleg kivett egy táskát a kocsiból, és ketten elindultak folytatni a bulit.
– Átvészeljük az éjszakát.
Egy vicces hölgy meséi.
