A kislány olyan volt, mint egy baba. Nagy kék szemei, sűrű, sötét szempillái voltak. A szőrme sapka alól aranyfürtök bukkantak elő. Fehér bundája hópelyhekkel volt díszítve. És volt egy kismuffja is. Mintha egy ablak nyílt volna a múlt századra. A sorban állók önkéntelenül is elcsodálkoztak, amikor a kislány berohant.
Átnyomult a kosárral álló fiatal nőhöz. Körülötte újévi áruk és édességek hevertek.
„Biztos valami finomságot kér!„ – gondoltam abban a pillanatban.
„Anyu, segíts! Odakint az utcán fázik a nagymama és a tök, olyan, mintha élne!” – kiáltotta a gyerek.
Hangosan. És a kislány meghúzta anyja ruhaujját. Az épp vásárolt. Az emberek először értetlenül néztek egymásra. Igen, a felnőttek néha irgalmasak. De a gyerekek még olyan kicsik, és máris érzik, hogy valakinek segíteni kell!
– Milyen szánalmas! Nem lehet, kicsim, manapság nem lehet ilyennek lenni! Na és akkor mi van, egy tök? Nem él! Mit képzelsz a szemekről? És egyáltalán. Most tél van. A tök fagyos és íztelen. Belül üres lesz. Ilyet nem is szabad venni. És ne figyelj azokra az öregasszonyokra! Szándékosan állnak ott, hogy fázzanak! Nekik van nyugdíjuk. Tudod, mi az a nyugdíj? Abból lehet élni! A fiataloknak pedig most nincs munkájuk! – mondta szépen öltözött, arrogáns tekintetű vásárló, aki egy tele bevásárlókocsi mellett állt.
A kislány hallgatott. De továbbra is anyja ruhaujját húzta.
— Hallgassatok már! Válasszatok szelíd kifejezéseket! Miért élnek jól a nyugdíjasok? Nincs egészségük. Jó, ha olyan nyugdíjuk van, mint az anyámnak, 26 ezer rubel. De ha olyan, mint a szomszédomnak, 9 ezer? Neki van lakása, egy kommunális, gyógyszerekre van szüksége. Egyedül élő öregember. Nincs felesége, gyereke. Alig élne, ha mi, az egész ház nem vállalnánk a gondját. Én húst hozok a faluból. Egy másik szomszéd zöldséget, bogyót, befőtteket hoz, neki kertje van. Mások is adnak dolgokat. Miért ne? Csak menjünk el mellette, ahogy tanácsolják? És ha holnap mi is ilyen helyzetbe kerülünk? A többiek meg csak úgy elmennek mellette? Akkor minden rendben lesz? – szólalt meg egy hangos férfi hosszú kabátban.
Ő állt előttünk. És átengedte a fiatal anyát. Az gyorsan kifizette a vásárlást, és sietett a kislánya után.
— Tűnj el! Kabanka! A nagymama már letakarta egy lepedővel! — mosolygott a kislány.
A nagymama valóban ott volt az utcán. Kicsi, tollas kendőben. Mint egy törpe. Kabanka úgy nézett ki, mint egy váratlan vendég a nyárból. Az öregasszony egy darab ruhával letakarta.
– Kérdezd meg, Milenka, mennyibe kerül! – küldte a lányát az anya.
A lány visszatért és azt mondta: „50 rubel!”.
Az anya csendben 200-at nyújtott neki és azt mondta, adjon oda mindent.
A nagymama nem akarta elfogadni. Nemet intett. De az anya közelebb lépett.
Rávette, hogy fogadja el. Az öregasszony keresztet vetett. A hóval borított padon még három pár színes zokni feküdt.
Az emberek kijöttek a boltból. A kislány megfordult. Elgondolkodott. Majd éneklő hangon így szólt:
„Vegyétek meg a zoknikat a nagymamától! És újévkor azonnal boldogság lesz az életetekben!”
— Egyszerűen a jövő marketing istennője! — nevetett az a férfi a hosszú kabátban.
Épp akkor jelent meg az ajtóban. Ő is odament a nagymamához.
— Adja mind a három pár! A lányoknak adom. Melegítsék magukat!
Odaadta a pénzt. Az öregasszony nagyon boldog volt. Köszönte. Elindult, sántítva.
Épp akkor jött ki a csomagokkal terhelt, elégedetlen hölgy.
Felé sietett egy alaszkai kabátos férfi, hangosan mondogatta, hogy elkésett.
Az öregasszony már a lépcső alján volt. És hirtelen az a hölgy, a vásárlását a kísérőjének adva, utána rohant. Csak a nyércbundája lobogott.
A férfi a nyomozókkal, a kislány a kancsóval és az anyja megálltak.
Valószínűleg arra gondoltak, hogy most a hölgy leszidja az öregasszonyt. Még le is kezdtek követni.
– Mi van a lábával? – kérdezte a nő.
– Nem tudom. Fáj, ha rálépek. Nem mentem kórházba, most már elektronikus a beutalón, nem tudom, hogyan kell, nincs számítógépem. Nem érek rá. Hosszú a sor, sokan vannak. Semmi baj, kislányom, majd elmúlik! – Az öregasszony megpróbált tovább csúszni.
— Várjanak már! Tessék, itt a névjegykártyám. Hívják fel reggel ezt a számot. Értesítem. Mondják, hogy Karina küldte. A bátyám. Magánklinikája van. Segíteni fog. És ne aggódjanak, nem kell fizetniük!
A hölgy hirtelen a kocsi felé rohant, ahol kísérője a bevásárlást pakolta.
– Hát ez meg meglepetés. Na, mit szólsz, marketing istennő? Látod, mégiscsak van lelkiismeret az emberekben. Bár néha morgolódnak – mosolygott a férfi a kislányra, és ő is elindult.
A lélek szavai
A kislány pedig mindent elmesélt anyukájának, milyen szemei vannak a kabanak. És hogy hazamegy, és lefekteti aludni. A hótakaró szinte elnyelte a nagymamát. Felvillanztak a fények az autón, amely elvitte a nemrég még morcosan morgolódó Karinát. És valahogy jó érzés volt a szívemben. Néha mi is tehetünk valamit másokért. És számukra ez csodával határos lesz!
És könnyed léptekkel közeledik hozzánk, emberekhez, az újévi varázslat!
