– Szia, kislányom. Hogy vagy? – kérdezte gondosan az anya, és megölelte Annát.
– Ne is kérdezd, anya. Egyre rosszabb… – Anya megrázta a fejét, és leült a konyhaasztalhoz.
– Mi történt megint? – anyám a tenyerét az arcára tette.
– Tegnap nem jött haza aludni. Azt mondta, nem akar visszajönni, amíg én nála vagyok.
– Te szemét! – anya az asztalra csapott az ujjával. – Most mit tegyünk?
– Semmit. Megkértem, hogy várjon, amíg elválunk, de ő azt kiabálja, hogy már most nem akar látni.
– Kislányom, talán hozzám költözhetnél a válásig?
– Anyu, köszönöm, persze. – Anna körülnézett a kis egy szobás lakásban, ahol felnőtt. A már amúgy is szűkös lakás az ő visszatérésével teljesen élhetetlenné válna. – Itt így is alig van hely, és te azt mondod, hogy menjek vissza… Nem, várjunk még egy kicsit. Már csak egy kicsit kell spórolnom, a ingatlanügynök tegnap telefonált, hogy talált egy remek lehetőséget, jövő héten megnézhetjük, amikor a bérlők kiköltöznek.
– Nos, nézd meg magad. – Az anya a kezét a lánya kezére tette, és a szemébe nézett. – Mindenesetre, én mindig melletted állok, ne felejtsd el, és mindig elfogadlak, bárhogy is alakuljon az életed.
– Köszönöm, anyuci – Anna felállt, és megölelte az anyját. – De jó, hogy itt vagy nekem!
Anna anyja egyedül nevelte. Ketten éltek egy apró lakásban, és egymásra támaszkodtak – más rokonok nem voltak a közelben. Anna apja elhagyta őket, amikor a kislány alig másfél éves volt, anyai nagyszülők nem voltak (tizennyolc évvel ezelőtt haltak meg), apai nagyszülők pedig azonnal megfeledkeztek az unokájukról, mihelyt a fiuk bejelentette, hogy szakít.
Anna először még egyetemista volt, amikor férjhez ment. Anyja hiába próbált lebeszélni a sietős döntésről, ő nem hallgatott rá, és fejest ugrott egy évfolyamtársába, aki szüleivel egy négyhálószobás lakásban élt. A szerény lakásuk után Anna férje lakása palotának tűnt, de a sógorok nem tudták befogadni a családba, különösen az anyós, aki csak azt ismételgette, hogy a lány „a fővárosi lakásért ment férjhez”. A házasság nem tartott sokáig, tizenhárom hónap múlva elmenekült onnan, és visszatért az anyjához. Első férje soha nem tudta meg, hogy abortuszra szánta magát, hogy ne szüljön újabb apátlan gyereket.
A második férje külön élt, a saját háromszobás lakásában, amelyet a nagymamája hagyott rá. Eleinte minden jól ment, még jobban, mint korábban – az apósok egy másik régióban éltek, és nem ragaszkodtak a kapcsolattartáshoz, de egy év múlva a férje elkezdett ragaszkodni a gyerekekhez, Anna pedig nem tudott teherbe esni. Amikor rájött, hogy a férje megcsalja, már késő volt – kiderült, hogy az új szeretője terhes. Megállapodtak, hogy elindítják a válási eljárást, de ekkor bukkant fel az a lakás – Anna az egyetem óta spórolt a saját lakására, és az ár, az állapot és a négyzetek elhelyezkedése is tökéletes volt, csak néhány százezer hiányzott.
Ekkor egy ismerős ügyvéd azt mondta, hogy ha megveszi a lakást, azt közös vagyonként kell megosztania a férjével. Elment az anyjához, és sírva mondta, hogy nem tudja, mit tegyen.
– Mit tegyél, lányom? – az anyja széttárta a karját. – Én meg mire vagyok neked? Írjuk a nevemre, és kész. Senki sem fog rá igényt tartani, a férjed pedig még kevésbé. Aztán átírjuk a nevedre.
– Anyu, te olyan vagy, olyan… – Anya rohant anyját megölelni. – Mit tennék nélküled? – Megcsókolta anyját,
– Kislányom, és a pénz? Nincs elég?
– Semmi baj, már eladtam a kocsit, a lányoktól is kölcsönkérek, legrosszabb esetben hitelt veszek fel. – mondta Anna, és felugrott. – Na, mennem kell! Megmondom neki, hogy készen állok aláírni a válási papírokat.
A lakást az anyjára íratták. A papírok aláírásakor örömmel nevetett, és így szólt:
– Hát, hála Istennek! Végre egy normális lakás!
Anna nem is gondolt arra, hogy azonnal megírassa az adományozási okiratot – a munka és a válás teljesen lekötötte.
Csak két hosszú és kimerítő hónap után lett szabad – le kellett mondania a férje üzletének egy részéről, aki nagyon megviselte idegileg, minden betűhöz ragaszkodott, és Anna meglepetten fedezte fel férje új, aprólékos oldalát.
Ez idő alatt anyjával élt, aki minden pillanatban támogatta, bátorította és megnyugtatta. Három hónap múlva, amikor a kedélyek lecsillapodtak, Anya felvetette, hogy szeretné a saját nevére átíratni az új lakást. Anyja hirtelen elkomorodott, majd egy perc múlva így szólt:
– Gondolkodtam… Hogy megérdemlem, hogy az én lakásom legyen. – Felnézett a lányára.
Anna megfulladt a salátától, és megdöbbenve nézett anyjára.
– Tessék?
– Azt mondom, hogy úgy döntöttem, megtartom a lakást. – Az anya nyugodtan nézett Annára, és mosolygott.
– Várj, nem értem. – Anna letette a villát, és szemeit anyja arcára szegezte. – Ez vicc?
– Nem. Komolyan mondom. – válaszolta az anya, majd felállt, kezeit a mellkasán összekulcsolta, és hátát a falnak támasztotta. – Legalábbis igazságos lenne.
– Anya, hogy érted, hogy igazságos? Ez az én lakásom! – kiáltotta Anna felháborodva, és ő is felugrott a székről. – Az én pénzemből vetted!
– Megérdemlem. – Mintha nem hallotta volna a lánya szavait, az anya nyugodtan folytatta. – Egész életemben csak rád gondoltam, egyedül neveltél, etettelek, öltöztettelek. Fizettem az esküvődet, a tanulmányokat, még nyaralni is elvittelek. Most pedig úgy gondolom, hogy jogom van egy kicsit magamnak élni. Kiadom azt a lakást, spórolok, végre magammal fogok foglalkozni. Utazom a világban, ahogy egész életemben álmodtam.
– Anya, most komolyan beszélsz? Vagy csak viccelsz? – Anna remegő kezeit a hóna alá rejtette.
– Nem viccelek. Nincs szükségem pár ezerre, nagyon jól jönne. – anya üres tekintettel bámult ki az ablakon.
Anna remegni kezdett.
– Anya, hogy lehet ez? Egész életemben dolgoztam, még az egyetemen is, most négy helyen gürcölök, csak hogy egy kis pénzt félretegyek a saját lakásomra! Öt éve nem voltam szabadságon, pedig neked minden évben adok nyaralásra! – Anna érezte, hogy gombóc van a torkában, és a szeme megtelt könnyekkel. – Fizetem a lakbért, az összes adót a lakásra, felújítottam, folyamatosan adok neked pénzt, és most azt mondod, hogy elveszed tőlem, a saját kezemmel megkeresett lakást?! – kinyújtotta a kezeit, amelyek évek óta nem láttak manikűrt. – De hát még csak huszonhat vagyok, anya! Saját lakásban akarok élni! Nem itt szűkölködni veled!
– És akkor mi van? Ki tudja, hátha az új férjed el akarja venni tőled ezt a lakást? Itt viszont minden az én nevemre van, nem tudsz mit tenni. És amikor meghalok, úgyis a tiéd lesz. – Az anya összeszorította az ajkait, és bement a szobájába.
Anna tehetetlenül leült egy székre, kezével eltakarta az arcát, és a fejét csóválta. A fejében csak egy gondolat kavargott: „Ez az én lakásom! Majdnem tíz évig gürcöltem érte!” Felállt, odament az ajtóhoz, és így szólt:
– Anya, mondd, hogy ez csak egy buta vicc, kérlek…
Az anyja nem fordult meg, csak így válaszolt:
– Nem viccelek. Ez az én lakásom. A papírok szerint is, és a lelkiismeretem szerint is.
– Milyen lelkiismeret szerint, anya? – Anna a mellére tette a kezét. – Te egy fillért sem fektettél bele!
– De én egész életemet beléd fektettem! – Végül megfordította a fejét, és szigorúan nézett a lányára. – És ezzel vége! Elég volt!
Anna elfordult, gyorsan felvette a tornacipőjét, és kifutott az utcára. Ott töltött majdnem három órát, ült a park padjain, céltalanul kóborolt a bevásárlóközpontok emeletein, próbálva felfogni, amit az anyja mondott. A saját édesanyja, aki mindig támasza és megbízható váll volt, aki soha nem csalt meg, nem árult el… Igen, persze, fizette a tanulmányait, és a házasságára is hozzájárult, de hát nem önkéntes akaratából tette? Érthető, hogy Anna lesz az örökös, de az anyja még csak negyvenkilenc éves! Isten adjon neki egészséget, de még nagyon sokáig nem fog örökölni!
Amikor besötétedett, hazament. Az anyja tévét nézett. Anna úgy döntött, hogy még egy kísérletet tesz, hogy meggyőzze az anyját, és leült elé a szőnyegre:
– Anyuci, drágám, kérlek, írd a nevemre a lakást! Nem tart sokáig, a közjegyző bármikor fogad minket… – szorosan figyelte anyját, de az csak félénken pillantott rá, és azt mondta:
– Nem értettél semmit? Már mindent elmondtam. Nem fogom meggondolni magam.
Anna végzetesen felállt és elment a konyhába.
Három hónapig hol hallgatott, hol próbálta rábeszélni anyját, hogy adja vissza neki a törvényes lakását, de az nem volt hajlandó átírni a szerződést.
Miután rájött, hogy békés úton nem érhet el igazságot, Anna bírósághoz fordult.
Jó ügyvédnek és segítőkész banki ügyintézőknek köszönhetően majdnem hat hónap múlva sikerült visszaszereznie a lakását, és beköltözött, amint a közjegyző átadta neki a dokumentumokat.
Anyjával többé nem áll kapcsolatban, és emellett benyújtotta a dokumentumokat a születése óta lakott lakás felosztására.
