ELTŰNT FÉRJ
Zoya a szupermarketben állt sorban, és nagyon kényelmetlenül érezte magát. Szinte a hátán érezte a tekintetet, amely a hosszú sorban álló, bevásárlókocsival rendelkező emberek közül tapogatta őt.
A nő annyira kényelmetlenül érezte magát a szúrós pillantások alatt, hogy miután fizetett a pénztárnál, sietve bedobta a termékeket a táskába, és szinte futva rohant ki a szupermarketből. De a pillantások nem hagyták nyugodni. Még akkor sem, amikor az automatikus ajtók már mögötte voltak, és a nő a parkoló felé tartott, a pillantások követték.
Amikor Zoya bekapcsolta öreg kocsija riasztóját, kinyitotta a csomagtartót, hogy betegye a bevásárlószatyrot, a tekintet hanggá vált:
– Zoya, szia! Nem is ismertek meg?
Az idő mintha megállt volna. Mintha lassított felvételben lenne, a nő a csomagot a csomagtartóba tette, és bezárta, anélkül, hogy a hang felé fordult volna. A látszólag nyugodt nő belsejében érzelmek vihara dúlt.
„Nem ismertek meg?!! Hogy lehet, hogy nem ismertek meg?”
Az első pillanattól felismertem! Amikor a sorban állva megfordultam a szupermarketben, és csak futólag pillantottam erre az arcra! Hogyan lehet nem felismerni azt az embert, akit feleségül vettél, akivel együtt akartál leélni az egész életed, és akitől harminc évvel ezelőtt gyereket szültél?
Most, a parkolóban állva a kocsija mellett, Zoya lassan megfordult a férfi felé.
– Szia, Gena – mondta egyszerűen.
A férfi alázatosan odaszaladt Zoyához.
– Rájöttem, még ott a sorban, hogy felismertél. De elmentél… Nem akarsz látni? Nos… Megértelek, de nagyon szeretnék beszélni veled. A te autód? Üljünk be!
– Nos, üljünk be – válaszolta Zoya ugyanolyan lassan, mintha transzban lenne.
A volt férje szavai mintha víz alatt hallotta volna. Úgy érezte, mintha egy régóta gyászolt halottal beszélne… Huszonkilenc évvel ezelőtt, amikor a fiuk még csak egyéves volt, a férje elment dolgozni, és nyomtalanul eltűnt. Egyszer küldött hírt, hogy megérkezett a célállomásra, azóta pedig sem szó, sem hír. Zoja megpróbálta megkeresni a férjét. Elutazott a városba, ahol a férje dolgozni akart, de a gyárban, ahová tartott, azt mondták neki, hogy a férfi nem jelent meg és nem is kezdett dolgozni. Tíz évig Zoya nem hagyta békén a rendőrséget, oda járt, mint otthonába, maga adott fel keresési hirdetéseket, nem adta fel. Csak később döntött úgy, hogy a férje nem él, hogy valami történt vele. Nem lehet, hogy csak úgy elment és otthagyta őt a gyerekkel. Hiszen minden jó volt közöttük! Igen, állandóan pénzhiányban szenvedtek, épphogy megéltek, de Zoya nem panaszkodott. Gennady pedig állandóan keresgélt, jobb életet, pénzt akart. Ezért ment el dolgozni.
Zoya beült a kocsijába, és a volt férje mellé, az utasülésre. Kínos csend támadt közöttük, amelyet Gennady enyhe köhintéssel tört meg: – Zoya, miért hallgatsz? Nem akarsz semmit sem kérdezni?
– Miről? – fordult meg, és először nézett a férfira, és kérdezte. – Arról, hogy hol voltál huszonkilenc évig? A gondolataimban már rég eltemettelek. És most itt vagy, él, mint a halott! Úgy tűnik, egyszerűen elhagytál minket, miről is beszélhetnénk?
– Nem hagytalak el titeket, Zoja – Gena felém tett egy mozdulatot, mintha meg akarná fogni a felesége kezét, de a nő szúrós pillantására visszahúzódott. – Hallgass meg, mindent el akarok mondani. Akkor, amikor munkát keresni indultam a vonaton, nagyon berúgtam, és rossz társaságba keveredtem. Reggel, amikor kijózanodtam, közölték velem, hogy nagyon nagy összeggel tartozom nekik. És ha nem fizetem ki, akkor a családomhoz fordulnak. Vagyis hozzád és a fiunkhoz. Elvették a papírjaimat, és kényszerítettek, hogy ledolgozzam az adósságot. Egy moszkvai külvárosi farmon dolgoztam, mint egy ló. Alig aludtam és alig ettem. De az adósság nem csökkent, hanem éppen ellenkezőleg, nőtt. Akkor megpróbáltam megszökni. Elkapnak, megvertek. Nem tudtam, érted, nem tudtam visszatérni hozzád. Ezzel veszélybe sodortam volna téged és a fiunkat. Ismertem ezeket az embereket, eljutottak volna hozzátok is. Csak annyi maradt, hogy vigyázzak rátok, Sashára és ne adjak magamról hírt. Így telt el néhány év. Aztán a rendőrség rajtaütött a farmon, és az összes munkás szétmenekült, én is. De addigra az egészségem romlott, és magam is hajléktalannak tűntem. Szükségetek volt rám így? Úgy döntöttem, hogy visszatérek, amikor talpra állok. Az élet megrázott, nagyon megrázott. Mesélj nekem, Zoja, a fiúnkról. Hogyan nőtt fel?
– Hogyan nőtt fel? – morogta Zoya elgondolkodva. – Normális emberként. Miután eltűntél, alig tudtunk megélni. Amint sikerült beíratni Saszkát az óvodába, munkába álltam, és amikor iskolába ment, két helyen dolgoztam, éjszakánként pedig a lépcsőházakat mostam. Szóval, semmi baj, megúsztuk! Mondhatni, talpra álltunk. Sasha hét éve nősült, feleségével egy kislányuk született, azaz a mi unokánk. Három évvel ezelőtt vettek egy lakást. Egy kicsit segítettem, a többit ők keresték meg. Sasha nagyon szorgalmas, és magához illő feleséget talált.
Zoya kissé felengedve mesélte. Amikor a férje eltűnt, természetesen eszébe jutott valami hasonló történet. De nem hitte, hogy ennyi év alatt nem lehetett volna semmilyen hírt adni magáról. De kiderült, hogy így volt! Gennady nem adott hírt magáról, hogy ne ártson nekik! Este lett a városban. Autók váltották egymást a parkolóban, Zoja autója mellett, a férfi és a nő pedig még mindig beszélgettek. Gennadij mesélt az évek során elszenvedett minden szerencsétlenségről, Zoja pedig a fiának való kenyeret kereső küzdelméről, a kemény munkáról és az álmatlan éjszakákról, amelyeket a padló mosásával töltött.
Egy idő után Gennady újra megpróbálta megfogni Zoja kezét, és ő már nem ellenkezett.
– Zoja, szeretném megismerni a fiadat.
– Igen, persze. – A nő pillantást vetett a műszerfalon lévő órára. – A feleségemmel már otthon kell lenniük. Menjünk egyenesen hozzájuk. Elmesélheted Sasának a történetedet.
Zoja várakozásaival ellentétben Aleksandr szkeptikusan fogadta apja történetét, és nem sietett az ölébe vetődni, és még kevésbé megnyílni előtte.
– Szóval ez az, hogy ennyi évig fogva tartottak, és nem tudtál semmit sem elmondani magadról? – kérdezte a fia hitetlenkedve. – Csak az első hét-nyolc évben nem tudtam. Akkor elvesztettem az időérzékemet – mosolygott bűnbánóan a férfi. – Nos, aztán azt hittem, hogy nincs szükségetek rám. Hiszen anyádon kívül senkivel sem éltem, egész életemben egyedül, csak rátok gondoltam. Most egy kis szobám van egy volt kollégiumban. És nem tudtam tovább nélkülötök élni… Nem tudtam nem megpróbálni megnézni, hogy éltek ezekben az években. Nem tudsz megbocsátani, fiam, megértem. Talán jobb, ha megyek. Gennadij felállt a székről, és lehajtott fejjel kiment az előszobába.
– Gena, várj! Veled vagyok – kiáltott utána Zoja. Aztán a fiához fordult:
– Fiam, mi van veled? Hiszen ő az apád! Mindent megmagyarázott. Annyi fájdalmat okozott neked, nem gondoltam, hogy ilyen kemény szíved van!
– Anya, te hiszel neki? – kezdte Sasha, de nem tudta befejezni, mert Zoya kirohant a lakásból, Gennady után.
Zoya a volt férjét a Gena eltűnése után kapott anyjától a lakásába vitte. Gennadijnak nem volt hol megszállnia a városban, ezért kifejezetten azért jött ide, hogy találkozzon a feleségével és a fiával. Zoya megengedte Genának, hogy ott aludjon, aztán még egy napot, majd még egyet. Aztán Genna ott maradt, és nem beszélt távozásról.
A nő mintha újjászületett volna. A férje gondoskodásának és figyelmének sugaraiban fürdött. Genna fiatal korában soha nem volt olyan gáláns, mint most. A férfi előre tudta Zoja minden kívánságát. Reggelente kávét hozott neki az ágyba. Zoya boldog volt, csak egy dolog árnyékolta be ezt a felhőtlen életet: fia örökös elégedetlensége, amikor meglátogatta anyját. Alexander nem hitt apjának, nem bocsátott meg neki, és folyamatosan próbálta felnyitni anyja szemét e hirtelen visszatéréssel kapcsolatban. De Zoya nem hallgatott a fiára, csak gúnyolódott rajta kegyetlenségéért.
Amikor Gennadij körülbelül két hónapja élt már Zoja mellett, a nő a jövőről kezdett beszélni: – Mi lenne, ha visszamennél a városodba, eladnád a szobádat, és végleg hozzám költöznél? Itt találhatunk neked munkát. Sasha nem egy senki a gyárban, szerintem nem fog megtagadni a segítséget.
– Várj, Zoja – szakította félbe Gena. – Valójában nem mondtam el neked mindent. El sem tudod képzelni, milyen örömmel tennék meg mindent, amit most ajánlasz nekem! De sajnos ez lehetetlen. A szobámat úgyis el kell adnom, de más okból.
