Apa, megyek férjhez! – kiáltotta a küszöbön, a hidegtől és valószínűleg az örömtől elpirult Polinka, a lányom.
– Kihez mész? A te Dimkádhoz? Hiszen csak egy hónapja ismeritek egymást! És máris házasodtok? – felháborodtam.
– Apuci, elfelejtetted, hogy ti ketten hogyan házasodtatok össze, mennyi ideje ismertétek egymást? – kérdezte a lányom, ravaszul hunyorítva.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Csak mosolyogtam, emlékezve arra a reggelre, huszonkét évvel ezelőtt…
– Timofej, tizenegy órakor a anyakönyvvezetőnél leszek – mondta anyám határozott hangon, amellyel senki sem tudott vitatkozni. – Remélem, nem gondoltátok meg, ideje már unokákat babysitterkednem, hiába mentem nyugdíjba? Nehogy hiába utazzak be a városba!
– Igen, persze, anya, Olia és én tizenegyre ott leszünk.
Anyám egész életében iskolaigazgató volt, vele nem lehet vitatkozni. Még az apám is beletörődött a helyzetbe és alkalmazkodott. Mindig figyelmesen meghallgatta a feleségét, de aztán ment és mindent a maga módján csinált. Aztán mintha mi sem történt volna, őszintén a szemébe nézett és meglepődve mondta: „De hát te magad mondtad nekem.” És semmi, bejött.
Tegnapelőtt pedig elárultam neki telefonon, hogy meg fogom kérni a barátnőm kezét. Anyám rögtön ráugrott a szavakra, már régóta szerette volna, hogy megházasodjak, és nem számított, hogy még soha nem látta a barátnőmet, én a városban élek, a szüleim pedig a faluban, így még nem volt alkalmuk megismerkedni. Szóval ma, tizenegy órakor, hármasban megyünk bejelentést tenni az anyakönyvhivatalba. Anyám úgy döntött, hogy ellenőrzi az eseményt, hogy biztosra menjünk.
Gyorsan felöltöztem, megnéztem az órát – fél tíz, rohannom kell, Olia nem szereti, ha késem, anyámról pedig nem is beszélve. Az ajtóban eszembe jutott, hogy el kell vinnem a személyimet, visszamentem, kivettem a szekrényből, a farmerem hátsó zsebébe tettem, és rohantam a buszmegállóhoz.
Ott felszálltam a buszra, és elgondolkodtam. Tényleg meg akarok-e házasodni? Egy dolog a beszéd, és egy másik dolog az, hogy elmenj az anyakönyvhivatalba. Olia örül, már rég kiválasztotta a ruháját a szalonban. De még levest sem tud főzni. És minden apróság miatt hisztizik. Jól belecsöppentem!
… A lánynak a minibuszban az ablakhoz kellett húzódnia, mert a megállóban egy fiú felugrott, és olyan ügyetlenül ült le mellé, hogy összenyomta, és észre sem vette. Aztán csörgött a telefonja:
– Igen, tizenegyre a házasságkötő hivatalban leszek. Nem késem – válaszolta szárazon a telefonba.
A város központjában szállt ki, a busz elindult, és ekkor a lány meglátta a szomszédos ülésen fekvő útlevelet. A fiú zsebéből esett ki. A lány felvette, nem tudva, mit tegyen, de ekkor eszébe jutott a telefonbeszélgetés, és határozottan kiszállt a következő megállóban…
Amikor odaértem az anyakönyvhivatalhoz, Olia már idegesen várt rám az ajtóban. „Hogy is akar férjhez menni?” – gondoltam szomorúan, és megcsókoltam az arcát.
„Szia, szerelmem, nem örülsz, hogy látsz?”
– Persze, hogy örülök, csak fáj a fogam – hazudtam valamilyen okból. És hirtelen egyenesen megkérdeztem: – Tényleg ennyire férjhez akarsz menni?
Pár másodpercig nyitott szájjal nézett rám, és már kezdte a kedvenc hisztijét, de ekkor megnéztem, hogy ott van-e a zsebemben az útlevelem, és rájöttem, hogy nincs!
– Állj! – állítottam meg a még el sem kezdődött vulkánkitörést: – Elvesztettem az útlevelemet!
És akkor végre elkezdődött:
– Nem vesztetted el! – kiáltotta Olia. – Szándékosan nem hoztad magaddal! Nem akarsz megházasodni, akkor mondd meg, nem is akartam annyira, úgyis már valaki megvette azt a ruhát. – és egy mozdulattal hátravetette a haját, és elment!
Utána néztem, megkönnyebbülve, de eszembe jutott az útlevelem és anyám. Mi lesz most?
És hirtelen éreztem, hogy valaki megrántja a kabátom ujját.
– Fiatalember, elvesztette az útlevelét a buszon.
Mellettem állt egy csinos, alacsony lány, hatalmas kék szemekkel és nagyon rövid hajjal, ami nagyon jól állt neki. Elmerültem a tekintetemben, és nem értettem azonnal, mit mond.
„Hogy hívnak?” – kérdeztem bután mosolyogva, ahelyett, hogy megköszöntem volna, és mechanikusan elvettem tőle az elveszett útlevelemet.
„Olga” – a lány egyáltalán nem zavarba jött a pillantásomtól.
Ekkor hirtelen magamhoz tértem, és zavartan elkezdtem dadogni:
„Kérem, segítsen, Olga, könyörgöm! Mindjárt idejön az anyám, és mi veszekedtünk Ollyval, és magát is Olgának hívják. Menjünk be, tegyünk feljelentést, és akkor megment engem!
Olyan szánalmasan néztem Olgára, miközben elmeséltem a helyzetet, hogy még mosolygott is.
– Nem kell ténylegesen elvennie, csak kitöltjük a papírokat, és ennyi! Különben anyám apró darabokra szaggat.
Olga nevetett, és hirtelen beleegyezett:
– Jó, ma úgyis szabadnapom van. Majd valami jóra fordítom. Timofejnek hívnak? Elnézést, de belenéztem az útleveledbe.
– Inkább Tima. De kérlek, szólíts a neveden! Jön az anyám, Raisa Ivanovna. Biztosan tetszeni fogsz neki.
– Miért? – kérdezte Olga érdeklődve.
– Nem lehet, hogy ne tetszel neki. Nagyon szép vagy, és szerintem jó is.
Olga újra elmosolyodott, és karon fogott:
– Ha így dicsérsz, még meg is foglak kérni feleségül.
Nem értem válaszolni, mert anya odajött, bemutattam őket egymásnak, és bementünk az anyakönyvhivatalba.
Amikor minden el volt intézve, anya elhívott minket egy kávézóba, hogy jégkrémmel ünnepeljük meg ezt a nagy eseményt. Olga udvariasan vissza akart utasítani, hivatkozva a munkájára, de anya határozottan kijelentette, hogy ő majd elintézi, hogy elengedjék, és elkérte a főnök telefonszámát. Olga kénytelen volt beleegyezni a fagylaltba.
Anyámnak nagyon megtetszett Olga, rég nem láttam ilyen vidámnak és elégedettnek. Anyám vicces történeteket mesélt az iskolai életéből, Olga pedig vicces helyzeteket mesélt a betegeiről – nővérként dolgozott egy poliklinikán. Én csak néztem őket, és boldog voltam.
Tudtam, hogy semmiért sem fogom hagyni, hogy egy hónap múlva, a ma kijelölt napon Olga és én ne menjünk együtt az anyakönyvhivatalba.
És nem is engedtem! Az esküvőnk a legvidámabb és legboldogabb volt! Legalábbis én és az én Olka-Lelka azon a napon és az azt követő huszonkét évben igazán boldogok voltunk…
-Apa, min gondolkozol? Tényleg ellenzed? – kérdezte ijedten a lányom.
– Gyertek ma hozzánk együtt, veszek fagyit. – mosolyogtam, és megöleltem gyönyörű lányomat, aki annyira hasonlított az anyjára…
