Vera nem vette le a szemét az „Operációs” feliratról. A betűk elmosódtak a szemében a hosszú órákig tartó várakozástól, a szíve vadul dobogott. Vera folyamatosan a kezében forgatta kedvenc autóját, Vanechka, négyéves kisfia játékát: egy piros műanyag traktort kanállal. Vanečka természetesen először kék traktort akart, mint a rajzfilmben, de idővel minden porcikájával megszeretette ezt a játékot, amelyet szeretett apukája ajándékozott neki.
Végül a homályos üvegeken keresztül megjelent egy férfi alak, az ajtók kinyíltak, és a folyosón megjelent a fáradt orvos. Vera felugrott a helyéről, és rohant hozzá:
— Doktor úr, hát, hogy van? Hogy ment? Hogy van Vanyuska?
Az orvos bűnbánóan lehajtotta a fejét, és levette a maszkot az arcáról:
– Vera Pavlovna, sajnálom… Mindent megtettünk, amit tudtunk…
***
Vera a fia ágyán feküdt, összekuporodva. A párna még mindig Vanyuska illatát őrizte. A szemközti tükörön még látszott a keksszel bekent tenyerének lenyomata. Milyen jó lenne
hogy nem sikerült letörölnie a tükröt! Hiszen ő soha többé nem fogja bemocskolni. És soha többé nem hajtja fáradt fejét a párnára.
Vera szélfútta arcán újabb sós könnycsepp gördült le. A fájdalom belülről égette a szívét. Az egészséges szívét. Amit Vanechka, a legkisebb gyermeke nem kapott meg. A legidősebb, Matvej egészséges volt
és már viszonylag önálló – 18 éves volt és egyetemre járt . Vanya pedig… A váratlan késői öröm, amely hatalmas fájdalommá változott. A terhesség alatt minden vizsgálat rendben volt, és csak a szülés előtt fedeztek fel teljesen véletlenül egy súlyos szívhibát… Pont a radikális beavatkozás során történt valami, és most már nincs többé a kis Vanya…
***
Vera becsukta a szemét, és nyugtalan, zavaros álomba merült. És íme, újra, mint az elmúlt napokban, egy napsütötte tisztáson találta magát, amely színes, illatos virágokkal volt tele, mindenféle formában és méretben. Messze állt Vanyecska, a szokásos mosolyával, kedvenc pólójában, amelyen autók voltak. Vanyecska kezében nagy csokor margaréta volt.
– Vanyecska! Fiam! – kiáltotta Vera, de Vanyecska mintha nem hallotta volna, csak gondolatban lapozgatta a margaréták szirmait.
Vera futott a virágos mezőn, karjait öleléshez kinyújtva. De bármennyire is futott, Vanečka nem került közelebb. Sőt, egyre távolabb és távolabb került tőle. Vera kétségbeesetten kiáltott, nyújtotta a karját, de nem tudta elérni a célját. Hirtelen Vanyo felemelte a szemét, mosolygott, és eltűnt a levegőben. Csak egy margaréta szirmokból álló felhő szállt lassan a földre…
Vera odarohant a szirmokhoz, és lenézett a lábára.
Valami cím volt kirakva fehér szirmokból, szép, egyenes betűkkel a zöld fűre.
***
Vera telefoncsörgésre ébredt. Ránézett a smartphone képernyőjére: Matvey.
– Igen, fiam – válaszolta rekedten Vera.
– Anyu, ma hazamegyek, főzz nekem valamit!
Vera erőltetett mosolyt erőltetett magára. Elég volt. Majdnem három hónap telt el Vanyuska halála óta, de hát van még egy idősebb fia! Ideje legalább megpróbálni összeszedni magát és tovább élni.
– Persze, fiam, mit szeretnél? Palacsintát sütsek?
— Az nagyszerű lenne, anya! Várj, már a buszon vagyok, mindjárt ott vagyok!
Matvey igyekezett minden hétvégén hazajönni, hogy elterelje anyja és apja figyelmét. Megértette, hogy éreznek, hiszen ő is fájdalmat érzett a szívében, amikor a kisöccsére gondolt. De az élet ment tovább, és együtt kellett átélniük a fájdalmat. Ezért vannak a család.
Vera nagy nehezen felállt, és a konyhába botorkált. Kinyitotta a hűtőt, átkutatta a polcokat, és megállapította, hogy nincs otthon tej. Férje, Vitalij, a konyhában ült, és valami mikrochipet forrasztott a laptopjába. Felnézett Verára, és megkérdezte:
– Akartál valamit? Elmenjek a boltba?
– Matvej telefonált. Úton van, palacsintát kért – mondta Vera nyugodtan. – Elfogyott a tej. De inkább elmegyek én, hogy kicsit kiszellőzzek.
Vitalij meglepetten emelte fel a szemüvegét az orráról. „Lassan felélénkül!” – gondolta.
Vera lassan felöltözött és kiment a házból. Könnyű tavaszi szellő fújt az arcába. Madarak énekeltek, a fák ágai saláta színűek lettek, hamarosan fiatal, lédús levelekkel borulnak be. A természet felébredt a téli álmából. Vera sóhajtott: „Jaj, Vanyuska nem látta meg az ötödik tavaszát!”
Megrázta a fejét, elűzve a komor gondolatokat, és elindult a bolt felé.
***
Vera levett a polcról a tejet, Matvey kedvenc csokoládéját, kenyeret és csirkét, majd a pénztár felé indult. Hirtelen a párhuzamos sorban, a polcok mögött ismerős nevetés hallatszott. Vera mellkasát szorongás szorította össze: így nevetett az ő Vanyuska. Oda rohant, ahonnan a nevetést hallotta, de csak a polcok mögé bújó gyermekalakot látta meg. Vera, jól tudva, hogy ez nem lehet igaz, mégis a gyermek után indult, útközben leütve egy karton táblát, amelyen valamilyen akciótermék hirdetése volt.
Lehajolt, hogy felvegye a táblát, és megdermedt: a táblán, fehér alapon piros betűkkel az álmában látott cím volt.
„Vanečka, mit akarsz nekem mondani?” – suttogta Vera.
Vera hazatért, és azon gondolkodott, hogy mindez nem véletlen. Vanyo valami üzenetet akar neki, de mit? Meg kell nézni ezt a címet az interneten. De nem ma. Ma érkezik az egyetlen fia, akit még meg tudott tartani, és meg kell fogadnia, és meg kell próbálnia uralkodni magán.
***
Az este meglepően meleg és kellemesen telt, Vera még mosolyogni is tudott, miközben fia egyetemi történeteit hallgatta. Matvej étvágyosan falatozta a házi ételt, Vera és Vitalij pedig meghatottan nézték: hisz ő az egyetlen gyermekük. Végül mindenki elvonult a szobájába, az éjszaka teljes jogú uralkodóvá vált.
A fárasztó nap után Vera nagyon gyorsan elaludt. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy a fürdőszobából halkan énekszó hallatszik. A szíve hevesen dobogni kezdett, elakadt a lélegzete: soha, semmiért nem tévesztené össze Vanyo hangját. A fiú a kedvenc dalát énekelte a kék traktoros rajzfilmből…
Vera görcsösen lenyelte a nyálát, felkelt az ágyról, és a fürdőszoba felé indult, igyekezett csendesen lépni, hogy ne riassza meg „Vanechkát”. A lehető leghalkan nyitotta ki az ajtót, de ahogy várható volt, a fürdőszobában senki sem volt. Könnyek gördültek a szeméből.
„Mit vártam? Hogy Vanyecska a fürdőszobában lesz? Vanyecska már nincs! Ez csak a beteg képzeletem!” – dühödten szidta magát Vera.
Odament a mosdóhoz, és kinyitotta a csapot, hogy megmossa az arcát és összeszedje magát. Nem, abba kell hagynia az önkínzást! Vitalikért, Matvejért! Vera megmosta az arcát, és a tükörbe nézett: visszanézett rá a sápadt, kék szemű, kimerült arca.
Dühében Vera megszappanozta a kezét, és szappanos habbal végigsimította a tükröt, anélkül, hogy tudta volna, miért. Vera nézte a habcsíkokat, amelyek lefolytak, és teljesen ismeretlen módon a cím betűinek alakját vették fel… Hűvös szellő fújt a háta mögött. Vera tisztán hallotta a vékony, gyermeki hangot:
– Várlak, anya…
***
– Miért nem alszol? – Vitalij felült az ágyban, a laptop képernyőjének fényétől felébredve.
Vera a fotelben ült, a laptopot a térdén tartva, és a képernyőt bámulta.
– Vitalik, gyere ide… Ha ugyanazt érzed, amit én, akkor minden, ami velem történt az elmúlt napokban, nem csak képzelődés…
Vitalij, hörögve, felállt az ágyról és odament a feleségéhez. A szíve hevesen dobogott, hihetetlen melegséget érzett, amikor a tekintete egy körülbelül négyéves kisfiú fényképe felé siklott.
Zinovjev Jegor, 4 éves – állt a fénykép felett. Jegor szülei három évvel ezelőtt autóbalesetben meghaltak, nagymamája nevelt fel. Fél éve gyermekotthonban van, mert nagymamája meghalt.
– Ez a cím üldöz engem az utóbbi napokban – magyarázta Vera – a mi Vanyecska adta nekem…
Vera elmesélte férjének a mai álmát, a boltban és a fürdőszobában történteket. Vitalij rövid gondolkodás után határozottan így szólt:
– Vera, indulunk…
