Glásza boldog volt. Az ilyen embereknél nehéz meghatározni a kort. Nem lehet biztosan megmondani, hány évesek – harminc-negyven, vagy talán már hatvan. Az idő szinte nem hagy nyomot az arcukon, átfolyik rajtuk. De nekem, nyolc éves koromban, ő egy mély öregasszonynak tűnt.
Rongyokba burkolózva Glasha kopogtatott az ajtónkon abban a már távoli, hetvenhárom januárban. Egyedül voltam otthon, és nem nagyon értettem, mit motyog, csak annyit fogtam fel, hogy a nagymamámhoz jött. A vendég leült egy székre az ajtó mellett, és kíváncsian nézett rám. Én eközben, mint egy vendégszerető házigazda, feltettem a teáskannát a tűzhelyre, elővettem a szekrényből a lekvárt, a hűtőből a vajat, és görbe-ferde szeletekre vágtam a kenyeret. Meghívtam az asztalhoz. Átment, anélkül, hogy levetkőzött volna, csak a sapkáját és az utcai cipőjét vette le – öreg, elnyűtt, formátlan csizmát. Rémülten vettem észre, hogy a piszkos, mezítlábas lábain hiányoztak az ujjak, és azok, amik megvoltak, rózsaszínű csonkaként álltak ki, köröm nélkül… tovább…
A teáskanna sípolt, letettem az asztalra, és öntöttem teát egy nagy bögrébe.
Glásza vett egy darab kenyeret, és lassan, élvezettel kezdte inni a forró teát, kenyeret rágcsálva. Amikor a bögre kiürült, odahívott magához, és elővette a ruhája redőjéből egy valamilyen nem túl friss rongyot. Kinyitotta, kivett belőle egy darab cukrot, amelyhez szálak, kosz és dohánydarabok ragadtak, és odaadta nekem. Udvariasan elutasítottam a vendéglátást. Nem sértődött meg, ugyanolyan óvatosan becsomagolta a rongyba, és elrakta.
Átült a kályha mellé, halkan magában motyogott valamit, kissé kinyitotta a kályha ajtaját, és a rongyaiba burkolózott. Unatkozni kezdtem, ezért átmentem egy másik szobába, és elkezdtem lapozgatni egy könyvet. Hogy mikor ment el, őszintén szólva nem vettem észre. Akkor láttam őt életemben először és utoljára. Este meséltem a nagymamámnak a furcsa vendégről, és kaptam egy erős, száraz pofont.
– Miért? – felháborodtam. – Fogadtam a vendéget, ültem vele az asztalnál. Az, hogy elment, nem az én hibám.
– Azért, mert nem hoztál cukrot – válaszolta a nagymamám, és miután egy kicsit elhallgatott, elmesélte Glasha történetét.
A háború alatt az egész családja éhen halt. Ilyesmi ritkán fordult elő a mi vidékünkön, a falvakban mindig szorosak voltak a kapcsolatok – az utolsó falat is megosztották a szomszédokkal. De ők egy távoli tanyán éltek, ahová télen nehéz volt eljutni. Amikor tavasszal megérkeztek a rokonok, csak öt sírt és Glaszát találták. Ő temette el mindannyiukat.
Hogyan tudott egy törékeny nő sírokat ásni a fagyos földbe, rejtély maradt. Akkor vesztette el az eszét. Elment, és egész hátralévő életében sehol sem maradt egy éjszakánál tovább. Az emberek észrevették, hogy nem tesz különbséget ismerősök és idegenek, rokonok és idegenek között.
De az érdekes, hogy azt beszélték, Glásza csak azokba a házakba megy be, ahol jó emberek laknak. Nem kopogtatott gazdag házakra, ahol a hatalmasságok laktak, hanem inkább a szerény kunyhókra, de ahová betért, ott az embereknek nem feltétlenül boldogság köszöntött, de a betegségek és a rossz hírek azóta elkerülték azt a családot. Bárhová hívták, ő maga döntötte el, hová megy és kit keres fel. Rettenetes rongyokban járt, az emberek megpróbálták felöltöztetni, de ő mindig visszautasította, és ha elvette, akkor is a legrosszabb ruhákat.
Egyszer télen az úton találkozott vele a kerületi fogyasztási szövetkezet vezetője. Emlékezve felesége és anyósa tanácsára, tiltakozása ellenére magával vitte. Glasha nem evett és nem ivott abban a házban. A gazdái szinte erőszakkal vették el tőle a régi ruháit, és adtak neki egy tisztességes kabátot, sapkát és hócipőt. Azonnal elment, nem maradt ott. Amint kilépett az udvarra, mindent levett, és mezítláb ment a hóban. Akkor fázott meg a lába.
Cukordarabokat, kendőbe csomagolva, mindig magával vitt. De csak ritkán kínálta őket, mindig hálával vették el tőle, mintha áldás lett volna. Nem lehetett megosztani azt a darabot, aki megkapta, annak kellett megenni.
Két év múlva a nagymamám elvitt egy távoli faluba a rokonokhoz. Először sokáig buszoztunk, aztán gyalogoltunk, amíg nem vett fel minket egy autó. Már sötét volt, amikor megérkeztünk. Teát ittunk, aztán lefeküdtünk. A nagymamámat az ágyra fektették, engem pedig egy fiúval együtt közvetlenül az asztalra. A faluban nagy asztalok voltak. A padlón senki sem aludt, és lent hideg volt. Elalváskor hallgattam nagymamám és egy idős asszony, nagyapám unokatestvére beszélgetését.
A beszélgetés Glashára terelődött, aki egy évvel korábban halt meg. Megfagyott az út szélén, ahol sétált, leült pihenni, és nem tudott felállni. Másnap reggel találták meg. Az arca nyugodt volt, mintha mosolygott volna. A rokonom siránkozott, hogy már nincsenek és nem is lesznek többé szentül szent emberek.
Glásza előtt volt egy öregember, Pronja, akit mindenki félt, rettenetesen káromkodott, átkozódott. Még előtte volt Liza, a szegény, jószívű asszony. Előtte pedig a félszemű Akulina. Amennyire emlékszik, mindig voltak szentek, de mostanra kihaltak. Ez nem jelent jót. Így aludtam el az öregasszonyok siránkozása mellett.
Amikor sok évvel később, 1997 nyarán hazamentem, a nagymamám már haldoklott. Az utolsó napjaiban folyamatosan a kórházban voltunk. Tüdőrák. Mint minden háborút átélt nő nálunk, ő is sokat dohányzott – egyre több „Belomor”-t. A szűrös cigarettát kényeztetésnek tartotta. Nagyi rettenetesen lefogyott, bár korábban is vékony volt, de most már csak a bőr és a csont maradt belőle.
Még mindig nem tudott cigaretta nélkül élni. Meggyújtotta a cigarettát, beleszívott, és elkezdett fulladozni. Az orvosok tiltakozása ellenére cigarettáztam a szobájában, hogy legalább egy kis cigarettafüstöt belélegezhessen. Nagymamám tudata elhomályosult, ereje elhagyta, fokozatosan szűkült a világszemlélete. Nem ismerte fel a ismerőseit, majd a rokonait, csak a gyerekei maradtak – az anyám és a bácsikám. Még minket, az unokáit is alig ismerte fel. Viszont panaszkodni kezdett, hogy sokan vannak a szobában, tömörülnek és nem mennek el, nem hagyják aludni. Néhányukat felismerte, néhányukkal beszélt. Dühös volt, hogy a férje nem jön. Nem, ő emlékezett rá, hogy több mint negyven éve meghalt, de ha a rég halott emberek jönnek hozzá, akkor ő miért nem jön?
Aznap este, augusztus 12-én, én voltam nála a kórteremben. Hamarosan anyámnak kellett jönnie, hogy leváltson. Hirtelen a nagymamám megpróbált felülni, és szinte érthetően azt mondta: „Szia, Glasha, de jó, hogy eljöttél” – abban a pillanatban még nem is értettem, kinek köszön. »Gyere be, ülj le, bocs, nincs teám.« Beszélgetésbe elegyedtünk, a nagymamám a csendbe hallgatott, alig hallhatóan válaszolt. Aztán elaludt, először néhány napja, nem csak szundított nyugtalanul, hanem tényleg elaludt. Nehéz volt a légzése, de nyugodt.
Éjjel anyám telefonált: „A nagymama elhunyt, nem ébredt fel.” Azonnal a kórházba rohantam. Ott a szokásos nyüzsgés volt, mint ilyen esetekben.
Már indulni akartam a kórteremből, amikor megláttam a szekrényen egy szürke rongyot.
Kinyitottam, és egy időtől megsárgult cukordarabot találtam benne…
