Már sikít? A fémajtó másik oldalán hallottam. Két német hang. Az egyik nevetett, a másik csak megerősítette. Még nem tudtam, mit jelent ez, de a testem már remegett, mert valami bennem, valami ősi már megértette. A nevem Thérèse Duvallon. 83 éves vagyok, és életem nagy részét azzal töltöttem, hogy ezt a kérdést ki akarjam törölni a fejemből. Nem sikerült. Mindig visszatér. Minden alkalommal, amikor becsukom a szemem, és a csend túl nyomasztóvá válik. Nem munkára vittek el minket. Nem kihallgatásra vittek el minket. Olyan helyre vittek minket, ahol a fiatal francia nőket elkülönítették, megfigyelték és katalogizálták. És hol voltak néhányan? Néhányukat kiválasztották, nem véletlenszerűen, hanem olyan kritériumok alapján, amelyeket egyikünk sem tudott volna elképzelni.
Csak egy 19 éves lány voltam, egy pék lánya, Annecy-ben születtem és nőttem fel, egy kisvárosban a francia Alpokban, ahol mindenki ismerte egymást, és ahol a háború még messzinek tűnt. Valami, amiről az újságokban olvastunk, de nem az utcáinkon, amíg már nem volt messze, amíg kopogtak az ajtónkon. 1943 március, hajnal. Fagyos hideg volt. Anyám a konyhában volt, amikor kemény, fémes, parancsoló kopogást hallottunk. Apám kinyitotta az ajtót. Három német katona állt ott, makulátlan egyenruhában, kifejezéstelen arccal. Az egyikük egy listát tartott a kezében. Felolvasta a nevemet.
„Thérèse Duvallon, 19 éves. Egyedülálló.”
„Gyere velünk.”
Nincs magyarázat, nincs idő kérdésekre. Anyám megpróbálta megragadni a karomat. A falhoz lökte. Apám egy lépést tett előre. Egy puskatussal arcon ütötték. Előre bukott. Vér folyt az orrából. Sikítottam, de máris kifelé rángattak. A teherautó az utcán várt, a ponyva feszesen volt kifeszítve, a motor járt. Más nők is voltak benne. Néhányukat felismertem. Fiatalok voltak, többségük 16 és 25 év közötti, fából készült padokon ültek, tágra nyílt szemmel, nehéz légzéssel. Senki sem beszélt, senki sem értette, mi történik. Ha megkérdeztek volna, mi történik abban a pillanatban, nem tudtam volna válaszolni. Azt hittem, tévedés történt. Azt hittem, el fognak engedni minket. Azt hittem, hajnal előtt otthon leszek. Tévedtem.
Órákig utaztunk. A teherautóban brutális hideg volt. Nincs takaró, nincs víz. Csak a motor zaja, a dízel szaga és a köztünk növekvő félelem. Néhányan csendben sírtak, mások imádkoztak. Én csak a kezeimet bámultam. Remegtek. Nem tudtam megállítani őket. Amikor a teherautó végre megállt, már nappal volt. Kiszálltunk egy olyan helyen, amit még soha nem láttam. Egy komplexum, amelyet szögesdrót, őrtornyok, fegyveres őrök vettek körül, hosszú, szürke barakkok sorakoztak, mint koporsók. A kapunál egy német nyelvű tábla volt. Nem tudtam elolvasni, de az egyik nő mellettem, aki beszélt németül, halkan lefordította:
„Női munkatábor, katonai ellenőrzési zóna, munka.”
A szó szinte megnyugtatóan hatott. Azt gondoltam: „Dolgozni fogunk, hazamegyünk, ez is elmúlik.” De amikor átléptük a kaput, láttam valamit, ami a hideg rázott. Nők, több százan, soványak, piszkosak, üres tekintettel, árnyakként mozogtak a barakkok között. Néhányan vödröket cipeltek, mások hatalmas, mocskos vízzel teli medencékben mosták a ruhákat. De ami a leginkább megrémített, nem a munka volt, hanem a csend. Senki sem beszélt, senki sem nézett ránk, az újoncokra, mintha már tudták volna, mintha már feladták volna, hogy figyelmeztessenek minket. Egy regisztrációs barakkba vittek minket. Odabent egy magas, szőke, makulátlanul öltözött német tiszt figyelte minket, míg két asszisztens feljegyezte a nevünket, életkorunkat és szülővárosunkat. Lassan sétáltak közöttünk. Minden arcot, minden testet megvizsgáltak, mintha gyümölcsöt válogatnának a piacon. Amikor elém ért, megállt, meghajolt, és valamit mondott németül az asszisztensnek. Valamit leírtak a nevem mellé. Nem értettem, de láttam a nő arcát. Hallotta, és elsápadt. Csak később tudtam meg, mit jelentett.
Ha azt hiszed, hogy ismered a második világháború történetét, ez a tanúvallomás örökre megváltoztatja a nézőpontodat. Thérèse Duvallon elárulja, mi rejtőzött a német ellenőrzés alatt álló táborok zárt ajtói mögött: a történelemkönyvekből kitörölt igazságok, szándékosan elhallgatott módszerek és több mint hat évtizeden át elnémított kiáltások. Maradj végig, mert amit mondani fog, azt soha nem szabad elfelejteni.
