Amikor a lányaink felnőttek, a férjemmel fellélegeztünk, hogy végre könnyebb dolgunk lesz. Két lányt kellett eltartanunk, és ez nehéz volt. Mindketten gyárban dolgoztunk, és nagyon keveset kerestünk, így mindenre spórolnunk kellett. Büszke voltam arra, hogy a gyerekeim nem jártak rosszabb iskolába, mint a jómódú szülők gyerekei.
Mindent megtagadtunk magunktól, hogy a lányoknak legyen mire szükségük. Hiába reméltük, hogy könnyebb lesz a helyzet. Az iskola befejezése után a lányok egyetemre mentek, és megint nekünk kellett őket ruházni, pénzt adni nekik és így tovább.
Még mindig emlékeztem, hogyan lehet hatékonyan spórolni, ezért kezdtük elölről az egészet, a legfontosabb dolog az volt, hogy a gyerekek jól éljenek. A főiskola után a lányaim egytől egyig férjhez mentek. Nem halogatták a gyerekvállalást.
Amikor vége lett a szülési szabadságnak, mindketten azt mondták, hogy a gyerekek (vagyis az unokáink, mindketten fiúk), túl fiatalok ahhoz, hogy óvodába vigyük őket. Megkértek, hogy vigyázzak az unokákra, hadd nőjenek fel egy kicsit.
Én akkor már nyugdíjas voltam, de kerestem egy kis plusz pénzt, hogy anyagilag könnyebb legyen nekünk. A férjemmel való egyeztetés után úgy döntöttünk, hogy én vigyázok az unokákra, ő pedig, aki szintén nyugdíjas, dolgozik. Két nyugdíj és egy fizetés elég volt nekünk. A lányunk segített nekünk, és jól éltünk. A vejeink együtt vágtak bele a vállalkozásba, és egy idő után az ő vállalkozásuk is virágzott.
A férjemmel büszkék voltunk arra, hogy a gyerekeknek jól megy. És az, hogy állandóan pénzt kértek egy-egy dologra, nem zavart minket. Ha muszáj, hát muszáj. A férjem váratlanul meghalt. Reggel elment dolgozni, és nem jött haza.
A munkahelye közelében elájult, a mentők gyorsan kiérkeztek, de már késő volt. Nagyon nehezen viseltem szerelmem halálát, hiszen negyvenkét évig éltünk együtt. A lányaim is gyászolták édesapjukat, de nekik már saját családjuk volt, és egy idő után elvitték az unokáikat, mondván, hogy ideje óvodába menni. Egyedül maradtam a gyászommal és a kétségbeeséssel.
Csak ekkor jöttem rá, hogy a kis nyugdíjamból nem fogok tudni megélni. Fizetnem kellett a közüzemi díjakat, az ételt és a gyógyszereket. A gyógyszereket nem mindig sikerült megvennem. Amikor a lányaim egy nap meglátogattak, arról kezdtem beszélni, hogy ha segítenek kifizetni a közüzemi költségeket, akkor még mindig marad pénzem a gyógyszerekre.
Az idősebb lányom rögtön azt mondta, hogy nem tud, mert amúgy is kevés pénzük van, és sok kiadásuk volt. A kisebbik lány úgy tett, mintha nem hallotta volna. Azóta nem jönnek hozzám többet. Mi lesz velem? Megérdemlem én ezt a tiszteletlenséget a gyerekeimtől?
