Hadd kezdjem a történetemet azzal, hogy már több éve egyedül élek. A fiam elment egy másik városba tanulni, ott talált egy barátnőt és ott maradt. A férjemmel sokáig együtt éltünk, de három éve meghalt. Még fiatal volt, de a rákjára nem volt gyógymód.
A helyzet az, hogy nemrég a fiam azt mondta, hogy a barátnője terhes lett, így végre megszerveztük az esküvőt. Az örömöm nem ismer határokat!
Az egyetlen dolog, ami bosszantott, hogy nem volt elég pénzem, hogy tisztességes ajándékot adjak a fiamnak.
Habozás nélkül úgy döntöttem, hogy elmegyek a közjegyzőhöz, hogy átíratom a lakást a fiamra. Amíg élek, addig segítek nekik, tanítom őket, amennyire csak tudom, és ha már nem leszek, lesz saját fészekalja.
Amikor a szomszédaim hallottak erről, elkezdtek lebeszélni, a fő magyarázat az volt, hogy ha elmegyek, a lakás úgyis a fiamé lesz, így szükségem van egy másik ajándékra. A bátyám még azt is felajánlotta, hogy kölcsönad nekem pénzt, hogy vehessek valami mást, de én nem akartam, úgy gondoltam, hogy ez lesz a legjobb megoldás számomra. Miután összeszedtem az összes dokumentumot, elmentem a helyi közjegyzőhöz.
Egy fiatal nő fogadott, aki figyelmesen végighallgatott mindent, és végül azt mondta :
-Ön nagyon jó, hogy ilyen ajándékot akar tenni a fiának, de szeretném megkérdezni, hogy van-e ezen a lakáson kívül más lakása is, ahol szükség esetén lakhat? Esetleg valami nyaraló vagy garázs?
-Nem, mi köze ennek bármihez is?” – kérdeztem, őszintén szólva nem értettem, mit kérdez tőlem.
De aztán elkezdett mesélni a hozzám hasonló nyugdíjasokról, akik mindent felírtak a gyerekeiknek, majd kidobták őket az utcára. Az öregeknek nem volt hova fellebbezniük, mert minden legális volt.
Bocsánatot kértem, és megígértem, hogy átgondolom a dolgot. Hazafelé felhívtam a bátyámat, és megkértem, hogy adjon kölcsön egy kis pénzt, és elmondtam neki, hogy a közjegyző meggyőzött arról, hogy ne hibázzak. Meglepődött, hogy valakinek sikerült meggyőznie engem.
Persze nem hiszem, hogy a fiam képes lesz kidobni engem az utcára, de jobb, ha ez ellen bebiztosítjuk magunkat, mert az ember nem tudja, milyen sors várhat rá és a felesége jellemére.
Egyébként valóban hozzám költöztek. Most már együtt élünk és babát várunk, nincsenek vitáink, így remélhetőleg továbbra is békében fogunk élni. A lakást pedig a fiamnak adom majd, de csak miután elmentem.
